Ha egy szülőt megkérdezünk, hogy szereti-e a gyerekét,, nyilván azt fogja mondani, hogy igen.

Ahogy cseperedik a gyermek, egyre többször hangzik egy szülő ajakáról, hogy „nem könnyű a gyerekkel”, esetleg az, hogy rossz a gyerek, kamaszkor tájékán pedig már egy-egy szülő úgy  beszél, hogy „Kire ütött ez a gyerek, mert rám nem, az biztos!” S olykor a „szörnyű” vagy „kibírhatatlan” jelzők is ki-kicsúsznak a szülő száján.

 

Amíg a gyerek pici baba, nyilván kedves emlékek alakulnak ki róla és később mosolygunk az ebben a korban készült képeken. Igen ám, de a gyermek az idő múltával elindul a felnőtté válás útján és a szeretetteljes kapcsolatot nehezebb fenntartani egy egyénisége kibontakoztatásában ügyködő gyermekkel, aki például nem akar óvodába menni…

 

Mik a szülői szeretet jelei, melyek a köztudatban élnek?

 

A szülők kezdetben hajlamosak aggódni a kezdeti időszakban, hogy a pici gyerek jó ütemben fejlődik-e, nincs-e valami gikszer, eltérés az egészségestől. Hajlamosak megszokni anya és apa, hogy a gyerek mindenben rájuk van utalva, így hajlamosak furcsán reagálni a kisgyerek kezdődő önállósodási megnyilvánulásaira. Hibásan „dackorszaknak” titulálják, miközben a világ legtermészetesebb dolga, hogy próbálhatja szárnyait az apró emberke és elindul az önállósulási úton.

 

Megoszlanak a vélemények, mi az igazi szülői szeretetet. Vannak átfedések is ezek között. Egy valami azonban megfigyelhető:

 

Egy kisgyermek optimális fejlődése annál gördülékenyebb, annál jobb, lelkileg annál nyugodtabb, minél inkább partner ebben a szülő, minél inkább figyeli, mi lehet a segítség adott helyzetben és mi nem..

 

Szomorú gyakorlat, hogy anyuka és apuka olykor elvárja, hogy bizonyos dolgokat elérjen a gyerek. Ha nem sikerül, esetleg türelmetlenek, siettetik, vagy kinyilvánítják, hogy nincsenek vele megelégedve. (Ehhez szavak sem kellenek.)

 

A kicsi gyerek mozgáskoordinációja apránként alakul ki. Sok-sok vázát fog leejteni, poharat leverni, folyadékot kiönteni, tárgyakat jól megfogni, amíg az tökéletes nem lesz. A picinek fel sem tűnik, hogy nem jól csinálja mindaddig, amíg a szülő ideges hangját, meg nem hallja, neheztelő tekintetét észre nem veszi, vagy ijedt arcát, hogy „Úristen, mi lett a szép új terítővel!”, stb.

 

A legideálisabb hozzáállás az, ha figyeljük a gyerekre, mit hogyan csinál, mi megy neki, mi nem, és ehhez alkalmazkodunk. Biztosítjuk a terepet, hogy baja ne történhessen, de nem aggódunk túlságosan és őt sem stresszeljük, hagyjuk, hogy próbálgassa ügyességét, szárnyait. Ha jól megy neki, adjunk visszajelzést, ami jó hatással lesz rá. Ha ezt tesszük, akkor SZERETJÜK a gyerekünket. Érdemes gyakorolnunk a toleranciát és a türelmet is ilyen helyzetekben, mert olyan korszak is lesz majd, amikor látszólag vagy tényleg szándékosan tesz bosszantó dolgokat a csemete, mégis higgadtnak jó maradnunk.

 

Ki ne hallotta volna már valakinek a szájából: „Szeretlek, de…!” A szerelmespároktól, házas emberektől… Mit jelent ez? Igenis azt jelenti, hogy amikor olyasvalamit teszel, ami nekem nem tetszik, akkor nem szeretlek. Jó ezt hallani? (Az más kérdés, hogy egy ideális kapcsolatban mindkét ember igyekszik fenntartani a harmonikus együttélést.) Mennyire építő ez egy emberre nézve, és főleg mennyire építő ez egy gyerekre nézve? A gyereknek elengedhetetlen a biztonság érzése. Ha nem szeretik őt, az neki a „világ vége”. A legrosszabb, „legelvetemültebb” gyereknek is a szeretet a legfontosabb éltető elem.

 

A gyerek és a szülő kapcsolatában, tehát, nincs semmi létjogosultsága a „Én szeretlek, de, ha ezt vagy azt csinálod, akkor nem…!” El lehet elvárni olyan dolgokat, amikre már képes a gyerek, amiben megegyezett a szülő és a gyerek, ez fontos. Azonban a feltételekhez kötött szeretet a gyereknevelésben nem elegendő. Ha egy szülő biztos támaszt akar nyújtani lelkileg a gyerekének, a legrosszabb helyzetben is biztosítja őt a szeretetéről. 

 

A pici gyerek úgy nő fel, hogy közeb mások felügyelik, irányítják az életét. Ahogy nő, egyre többen: óvónéni, tanító néni, nagyszülők, keresztszülők. Igen ám, de közben ő is szeretné egyre inkább kibontani szárnyait, nagyobb körben kiterjeszteni akaratát, nem mindenre rábólintani és mindenki irányítását elfogadni. Valljuk be, ez természetes folyamat!

 

Mit tehetünk, hogy a gyerekünk jól érezze magát a bőrében, hogy boldognak érezze magát? Hagyjuk, hogy elinduljon az önállóság útján! Hagyjuk, hogy azt tegye, amit szeretne, ahogy szeretné, ha az nem káros másra és önmagára nézve. Hagyjuk, hogy dönthessen az életéről és már pici korától kérdezzük meg, mi lenne számára megfelelő, tehát kérjük ki a véleményét, amikor csak lehet. Nem könnyű, de hagyjuk, „engedjük meg” neki, hogy – legalábbis veszélytelen dolgokban - döntsön és rájöjjön: rossz döntést hozott. (Ebből tanulni fog.)

 

Ha így teszünk, nagy esélyünk lesz rá, hogy kiegyensúlyozott, határozott emberkévé cseperedjen szeretett gyermekünk, aki megállja a helyét a nagyvilágban és ki tudja alakítani saját sikeres életét.

 

Ezek a tanácsok egyszerűen hangozhatnak, ugyanakkor nyilván nagy tudatosságra, sok türelemre, józan észre, gyakorlásra és sok-sok szeretetre van ehhez szükség. Mikor szeretjük igazán a gyerekünket? Hát nem akkor, amikor megalapozzuk az Életét, amikor elérjük, hogy boldog, önálló, jó megítélőképességgel rendelkező egyén legyen, aki tudja, mit akar, tudja, hova tart, biztos magában és stabil lelkülettel bír? Nem könnyű, bele-beletörhet a bicskánk, de, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy fenntartsuk ezt az irányt, cserébe boldog lesz a gyerekünk, elégedettek leszünk mi, és nem kell féltenünk csemeténket, hogy kudarcot vall az Élet nevű játszmában és ekkor mi sem vallottunk kudarcot a gyereknevelés nevű feladatban. Sok sikert hozzá!

 

 

Megosztás a facebookon

Gyakran előfordul, hogy a szülő a pedagógusra mutogat, a tanár pedig a szülőt hibáztatja a gyermek viselkedéséért. Kinek nagyobb a szerepe a gyermeknevelésben?

Sok szülő várta már, hogy a pedagógus csináljon valamit és sok-sok pedagógus is reménykedett abban, hogy a szülő majd cselekszik, mert úgy érzete, hogy neki magának már elfogytak a gyermeknevelési eszközei, melyekkel változást tudna elérni a gyerek viselkedésében.

 

 

Gyermeknevelés - Kié a felelősség?

Nincs abban semmi új, hogy a gyermeknevelés a szülő és a pedagógus vállán is nyugszik. Az arányokon viszont régóta vitatkoznak, ez amolyan vissza-visszatérő térő nézeteltérés.

Gyakran találkozunk vele, hogy a szülő úgy véli, hogy a tanárnak nagyobb a felelőssége az ő gyermeke viselkedéséért, a pedagógus viszont méltatlannak érzi, hogy túlzó arányban ráterheljék ezt a feladatot. Ebből a nézeteltérésből egy jó hosszú játszma alakul ki. A szülő és a pedagógus is százféle módon meg tudja indokolni, hogy gyermeknevelésben miért a másik felelőssége a nagyobb.

Néha a szülő bemegy szülői értekezletre és számon kéri a tanáron, hogy miért nem néz jobban a gyermek körmére. Ugyanitt a pedagógus az iránt érdeklődik, hogy mi folyik otthon, a családban, amiért "Gyurika" az utóbbi időben egyre agresszívabb az iskolában?

 

Osztható a nevelés felelőssége?

Ha felelősségen azt értjük, ahogyan a gyerekek hibáztatják egymást ("Te vagy a hibás!"), akkor erre a felelősségre kevesen vágynak. Amennyiben azt az értelmét nézzük, hogy aki felelősen viselkedik, az vállalja a cselekvés rá eső részének elvégzését, akkor mindjárt más a helyzet. Persze lehet az ember kényelmes, csak akkor kevésbé az ő vágyai szerint alakulnak a dolgok. Ne csodálkozzon a szülő, aki mindent a tanártól vár, ha a gyerek nem úgy viselkedik otthon és az iskolában, ahogyan a szülő szeretné. Szintén nem lehetnek illúziói annak a tanárnak, aki egyedül a szülőnek tudja be, ha a tanítvány deviáns viselkedést mutat az iskolában!

Van a nevelésben egy matematikai képtelenség: 100%+100%=100%.

Miről is van szó?

Arról, hogy a gyerek, a család, a pedagógus és az iskola is akkor jár jól, ha külön-külön a szülő és a pedagógus is úgy érzi, hogy 100% a felelőssége a gyerek nevelésében. Ezen azt értjük, hogy mindketten mindent megtesznek a gyerek szociális irányú fejlődése, céljai elérése, képességei növekedése érdekében, valamint azért hogy minél hasznosabb, integráltabb tagja legyen iskolai közösségének és családjának is, miközben megőrzi és kitzeljesíti egyéniségét.

A képlet tehát körülbelül ezt jelenti: a szülő 100%-ban felelősségteljes hozzáállása a neveléshez, plusz a pedagógus 100%-os odaadó gondoskodása és legjobb tudásának felhasználása a nevelésben, egyenlő a gyermek lehető legjobb irányú és hatékonyságú, tehát 100%-os nevelésével. Ha valaki a matematika kedvéért inkább írna ide 200%-ot, hát tegye! A lényeg inkább azon van, hogy minél inkább másokra hárítjuk a felelősséget, nekünk magunknak annál kevesebb lesz az esélyünk arra, hogy érdemben és jó irányban hozzájáruljuk gyermekeink fejlődéséhez.

 

Szülő, gyerek, pedagógus - ki jár jól?

Lehetnek nézeteltérések a tanár és a szülő között, azonban éppen a gyerek érdekében érdemes hamar megtalálniuk a középutat, kompromisszumot, ha kell, mert a széthúzásnál, az ellentétes cselekvésnél nem sok rosszabbat tehetünk a gyerekkel. Eléggé összezavarhat egy gyereket, ha a szülő és a tanár teljesen ellentétesen "segítené" őt.

A lehető legrosszabb pedig, ha a gyereket akarják kijátszani a másik ellen. Ha a szülő becsmérli a tanárt a gyerek előtt, a tanár pedig rosszallóan beszél a szülőről a gyereknek, akkor a gyerek két erős és ellentétes vélemény között nehezen találja majd a helyes utat, ráadásul azt tanulja majd a felnőttek világából, hogy a konfliktusok feloldhatatlanok, aminek könnyen lehet az a végeredménye, hogy felnőttként akkor is konfrontatív viselkedést mutat majd, amikor békében is maradhatna.

A szülőnek nem a pedagógust kell legyőznie, és a tanárnak sem kell legyőznie a szülőt. Mindkettejüknek fontos a szerepe a gyerek nevelésében, sokkal inkább a gyerekre leselkedő veszélyeket kell legyőzni, ha egyáltalán "le kell győzni valamit". Mindhárman akkor járnak jól, ha a szülő és a tanár összehangolja tevékenységét, megbeszélik a rendkívüli helyzeteket és együtt találják meg az ilyenekből kivezető utat. Így a gyereknek nem kell egyik vagy másik oldalra állnia, és megmarad a szülő és a pedagógus tekintélye is, aminek az a gyakorlati haszna, hogy a gyerek két oldalról is elfogadhat segítséget, ami mégis csak kétszerese annak, mintha csak az egyikre hagyatkozhatna.

 

Még több a gyermeknevelésről

 

 

Megosztás a facebookon