„Könnyű” igazságot tenni két gyerek között a játszótéren, mert a szülő közbelép. Mi lenne mégis az ideális viselkedés a gyerekek és szülők részéről?

Legtöbbször az okozza a gondot, hogy az egyik gyerek a másik játékát kérés nélkül elveszi.

Mondjuk Rolandka meglát egy szép piros lapátot, ami az újdonság erejével hat és villámgyorsan megkaparintja annak ellenére, hogy az egy kislány (Emese) mellett van, az ő tulajdona, de igaz, hogy épp nem azzal játszik. Ekkor Emese „észbe kap”, hogy hoppá, az az ő tulajdona és más valaki elveszi tőle. Elindul a visszaszerzési akció, mely gyakran konfliktusba torkoll. A kislány utánanyúl, s, ha Rolandka nem áll kötélnek, akkor jön a sírás és anyuka segítségül hívása.

 

Lehet-e egy kisgyereknek tulajdona?

 

Emese anyukája többféleképpen segítheti a nézeteltérés megoldását.

Ha még nem beszél a kicsi, ez esetben nyilván a két szülőnek kell lerendeznie a konfliktust valamilyen békés formában.

Mi van azonban a nagyobbacska gyerekekkel, akik már ki tudják fejezni magukat?

 

Az a legszerencsésebb, ha arra biztatja Emesét az anyuka, hogy menjen oda Rolandkához, mondja meg neki, hogy a lapát az övé, és adja vissza neki. Sok szülő azt találja mondani, hogy „Úgysem használtad, minek kéne az Neked?” Ez hiba. Több szempontból sem jó megoldás ilyet mondani a kis „tulajdonosnak”.

Egyrészt egy kislapát, egy kis autó, egy vödör a gyerek tulajdona. Attól, hogy a birtokában vannak dolgok, tárgyak, biztonságban, jól érzi magát. E téren nincs különbség felnőtt és gyerek között. Egy felnőtt sem örülne, ha hirtelen, megegyezés nélkül valaki elvenné az autóját, biciklijét és használná. Miért gondoljuk, hogy egy kisgyereknél ez másképp van?

Másrészt, sokan nem gondolják vagy nem tudják, hogy a hit abban, hogy felnőttként majd jó sok mindent birtokolhatok, lehet sok pénzem ilyenkor, gyerekkorban alakul ki. Vannak dolgaim gyerekként és azt csinálok vele, amit akarok, mert az enyém. Én döntök felőle. Aki kiskorában dönthet a saját tárgyairól, az sokkal sikeresebb, kiegyensúlyozottabb, határozottabb felnőtté válhat, mint az, akinek látszólag mindene megvan, de a szülők adják-veszik a feje fölött, vagy rámordulnak, ha nem vigyáz a tárgyaira, vagy elrontja őket.

 

Nézzük a jószívű gyereket!

 

Szó nincs arról, hogy a játszótéren történő néhány nem optimális „birtoklási Konfliktus” miatt valaki szegény lesz felnőttkorában, de amennyiben az anyuka újra és újra ráerőlteti a gyerekére, hogy adja oda a játékát, mondván, hogy az a jószívű gyerek, aki ezt megteszi, akkor a kisgyerekben kialakulhat az az érzés, hogy valójában nincs is semmije.

 

A megoldás időigényes kissé, de a hozadék hosszú távon megéri:

Hagyjuk első lépésként, hogy a gyerek érezhesse, hogy az a kis tárgy, vagy játék az övé, és senki másé. Ő dönt felőle, az ő hatalmában áll. Ha ezt megtapasztalta, csak ez után állhatunk elő azzal, hogy legyen olyan kedves és adja kicsit oda a másik gyereknek. Jó megoldás lehet, hogy a másik gyerek is átad addig egy játékot, így mindketten kölcsönvették egymás játékát tudván, hogy mindenkinek megvan a sajátja.

 

Előfordulhat aztán olyan is, hogy a gyerek megkérdezi az édesanyját, hogy odaadhatja-e a játékát egy másik gyereknek. Igazán javaslom, hogy erre azt válaszold: Döntsd el!

Miért jó megoldás ez? Meg fogja tapasztalni a kicsi, hogy egy döntésnek vannak következményei. Minél több mindenben dönthet, annál sikeresebb felnőtt válhat belőle.

 

Egyébként azok a gyerekek állnak elő a kérdéssel, hogy “odaadhatom-e”, akik megszokták, hogy a szülő mindenbe beleszól, esetleg le is szidja a gyereket, ha nem az van, amit a szülő akar. (Természetesen ésszerű dolog, ha a veszélyes dolgokkal kapcsolatban engedélyt kér a gyerek.)

Tehát, minél több helyzetben dönthet az apróság, annál magabiztosabban fogja élni az életét már gyerekként is. Adj neki egyre több “szabadságot” azzal kapcsolatban, mit és hogyan szeretne. Így a felnőttekkel és a tárgyakkal is határozottan fog tudni viselkedni/bánni.

 

Térjünk vissza a játszótérre

 

Előfordulhat, hogy a gyerek nem meri visszakérni a játékát. Ilyen esetben jó, ha az édesanya megteszi helyette. Ebben a korban a gyereknek még nagyon fontos a biztonságérzet, és ezt jó, ha megteszed. Te vagy neki a biztonság.

 

További érdekes felvetés: Mondhatjuk-e a kisgyereknek, ha felteszi a kérdést: Kölcsönadhatja-e a játékát. Megmondhatjuk, de amint az eddigiekben tárgyaltuk hasznosabb, ha rábízzuk a döntést. Abban az esetben azonban, amikor egy közismerten rongáló típusú kisgyerek próbálkozik a kölcsönvétellel, megemlíthetjük a mi gyerekünknek, hogy legutóbb is eltörte a másik gyerek a kislapátot, stb. Gondolja meg, hogy odaadja-e újra a játékát. Ebben az esetben is hagyjuk a mi gyerekünkre a döntést.

 

Jó-e, ha szülők összevesznek?

 

Nem ritka, hogy a gyerekek a nagy huzavonában összevesznek, esetleg egymásnak is esnek.

Nem helyes, ha a szülők is beleállnak a „harci” helyzetbe és ők is veszekedni kezdenek. Ezzel csak rossz példát mutatnak saját gyerekeiknek.

 

Hihetik azt a szülők, hogy nekik is alaposan ki kel nyitniuk a szájukat, hogy az igazukat védjék, de bölcsen teszik, ha a gyerekük, sőt mindkét gyerek nyugalmát helyezik szem elé. Hiszen, a legfontosabb az kellene, hogy legyen, hogy a két pici lehetőleg minél nyugodtabban kerüljön ki konfliktusból.

 

Létezik olyan eset is, hogy a szülő későn érkezik a „tett helyszínére”, és már nem lehet kideríteni a teljes igazságot. A gyerekek igazságérzete nem sérülhet, de nem tudjuk, mi történt. Ilyenkor is az a helyes hozzáállás, hogy próbáljuk meg békés útra terelni a konfliktust és nem a hibást keresni.

 

Békesség a játszótéren

 

Javaslom, hogy ha csak lehet, mindig legyen nálad „dugijáték”. A kisgyerekednek egy olyan játéka, amiről nem tudja, hogy nálad van és, ha eltörik a mécses, csak előkapod, és lám-lám, hirtelen fel is száradnak a könnyek, mert megörül az új élménynek.

 

Hiába olykor a sok jóakarat, bölcsesség, jó tanács, a gyerek ragaszkodhat ahhoz, hogy a másik gyerek játékával akar játszani mindenáron. Mondhatjuk neki, hogy a másik gyerek így döntött és ezt el kell ezt fogadni, nem szokott ettől megnyugodni a gyerek. Nagy szomorúság vehet rajta erőt, vagy hevesebb érzelmek is hatalmukba keríthetik.

Jó, ha használjuk a fantáziánkat, és előrukkolunk valami érdekes játékötlettel, (ha az otthonról hozott „dugijáték” sem segített), valami mókás dologgal vagy együtt elkezdhetünk homokvárat építeni, stb.

S, ha már a homokvárnál tartunk: Jó megoldás lehet, hogy építünk valamit és, ha a gyerekünk dühös hangulatban van még mindig, felajánlhatod neki, hogy rombolja le a várat, ez tetszeni fog neki. Aztán újra építsd fel és újra megteheti. El fog jönni az a pillanat, amikor már nem akarja lerombolni, talán még el is fogja magát nevetni. Most jöhet az, hogy közösen építetek egy várat, amit szépen fel is díszítetek.

 

Nem tudom, a tudatában vagy-e, de hidd el, a Te 100 %-os őszinte figyelmed és törődésed olyan hatással lehet a kisgyerekedre, hogy könnyen elterelődhet a figyelme a kölcsönkérős-kölcsönadós helyzetről.

 

Miért jó a játszótér?

 

Az egészen picik ücsörögnek a homokozóban gond nélkül, hosszú ideig elbíbelődnek a kis lapátokkal, vödröcskével.

A nagyobbak már együtt játszanak és itt kezdődnek a gondok. Kié a hinta, kié a mászóka, a csúszda, stb. Érdemes szabályokat kialakítani, hogy mindenkire ugyanannyi idő jusson. Ezt a gyerekekkel is el kell fogadtatni. A gyerekek szeretik a szabályokat, s ezek egyben biztonságot is jelentenek nekik.

Tudják, hogy most várniuk kell, de hamarosan rájuk is rákerül a sor.

 

Ahogy a gyerek megéli, megtapasztalja a játszótéren történteket a többiekkel, ehhez mérten fog viszonyulni a társaihoz a későbbiekben, amikor az óvodába, majd iskolába kerül. A játszótér egy jó alap lehet.

Mi mindenre taníthat meg a játszótéri lét?

Hogyan működhetünk együtt kortársainkkal, játszópajtásainkkal, hogyan alkalmazkodhatunk a különféle csoportos helyzetekhez? Mik lehetnek a szabályok, hogy tudjuk betartani őket. Különféle képességek birtokába kerülhet egy gyerek. Konfliktusok megélése, kezelése, stb.

 

A gyerek mintát kap a felnőtt társadalomról is. Látja, hogy viselkedik az ő szülője, a másik gyerek szülője. Ez előre vetíti neki, mit várhat majd a leendő óvónénijétől, tanítónénijétől.

 

A játszótér tehát a leendő társadalom miniatűr képe. A gyerekeknek itt zajlik az életük, itt történnek a „nagy” dolgok, a konfliktus, a tanulás, a játék, a sok öröm és tapasztalat. Itt is a leleményesebb gyerek jut előbbre, a félénk hátrább marad, stb.

 

Neked, mint szülőnek nagy szereped van abban, milyen légkört igyekszel kialakítani ebben a közegben.

Ha odafigyelsz és helyén van az eszed és szíved, mindig a nyugodt, harmonikus „egymás mellett élés”-re törekszel, mindenkivel jót teszel.

 

Kívánom, hogy éld meg az ott tartózkodásodat a legmagasabb jó érzés szintjén. Örülj a gyerekednek és gyönyörködj benne az életre történő felkészülés óráiban, napjaiban, ahogy egyre okosabb, ügyesebb és szociálisabb lesz!

Megosztás a facebookon

Gyakran jelentkező probléma, hogy egy gyereknek kis testvére születik, és ez kisebb-nagyobb traumát okoz a nagy tesónak. Eddig ő volt a „minden” és ezen a „mindenen” kell ezentúl osztozkodnia. A figyelmen, a vele töltött időn, az ételen, játékokon. Egy darabig még meg is lepődik a nagyobb és ilyesmit is mondhat: „Anuszi! Baba van az ágyamban. Tudod, Anuszi?”

Mi történik, ha kialakul a féltékenység?

Kialakulhat a testvéri féltékenység, amikor úgy él meg a helyzetet, hogy már nem szeretik annyira a szülei, mint eddig. Nagyobb korkülönbségnél ez kevésbé komoly gond, de 1-2 év különbségnél sok esetben igen. A gyermeknevelésben az ideális dolog először is az, ha a nagyobbik gyereket úgy tudjuk felkészíteni a kis jövevény érkeztére, hogy nem alakul ki a féltékenység.

Mi az, amit tehetsz szülőként?

Nagyon fontos, hogy amint lehet, (még mielőtt látható jelei vannak), mondd el neki, hogy mi fog történni. Hogy gömbölyödni fog a pocakod, és valamikor ez után születni fog egy kis testvér. Sokkal jobb, ha időben megtudja, mintha „magától” jönne rá, kiküszöbölve egy esetleges csalódás-érzést, hiszen láthat az ismeretségi körben pocakos anyukákat, akiknek kisbabájuk lett. Nagyon jól érzékelnek már az egy éves gyerekek is, még ha nem is tudják jól kifejezni magukat. Az a jó, tehát, ha ő, mint a család egyik tagja „be van vonva” a történésekbe, a készületekbe mintegy „társként”. Ha kérdez a gyerek, mi lesz akkor, hogyan lesz akkor, beszélgess vele, kérdezd meg őt, mit szeretne tudni, mi foglalkoztatja – persze, az ő nyelvén -, addig és annyiszor átbeszélve a témát, amíg igazán megnyugtató lesz számára a leendő testvér érkezésével kapcsolatos helyzet. A következő lépés a folyamat, ahogy várja a család, az anyuka a picit. Zajlik ugye, a nagy készülődés.

A babaszoba kialakítása, ágybeszerzés, tárgyak, díszítések elhelyezése. Ebbe bátran bevonhatod a 2-3 éves gyereket. Megkérdezheted, egyes dolgokat hova tegyetek, kaphat feladatot, hogy valamit hajtson össze, vigyen ide, vagy oda, stb. Érezze, hogy ő itt egy fontos családtag, akinek a segítsége nagyon sokat számít. Ne feledd, az ő segítsége neked plusz munkával járhat, de megéri az a plusz energia, ha egy kiegyensúlyozott, boldog nagy testvért szeretnél a jövőben látni a pici érkezésekor és felcseperedésével egy időben is. Talán szokatlan lehet a tanácsom, amikor azt javaslom, igyekezz bevonni őt a névadásba. Ügyesen több esélyes nevet elétárva (melyekben a leendő szülők már megegyeztek), kérdezheted a véleményét, neki melyik név tetszene. Gondold el, mennyire fontosnak érzi majd magát, ha az ő véleménye is számíthat ebben a kérdésben. Megtehetitek azt is, hogy pl. 5-10 névből válassza ki azt, ami neki nem tetszik. Ez is lehet a „játék” része.

Megérkezett a kis tesó a családba…

Kezdetben egyszerű lehet helyzet, hiszen a nagy testvér azt érzékeli, hogy a kistesó alszik, ha felébred eszik, tisztába teszik és újra alvással tölti az időt. A maradék időben a nagyobbik még mindig jó sok figyelmet kaphat az édesanyától. Az idő múlásával egyre több figyelmet kap a pici és ekkor kell nagyon vigyáznunk. Egy megfelelő megoldás lehet, ha az apa többet foglalkozik a nagyobb gyerekkel, azonban egy idő után ez sem elegendő, hiszen az édesanya figyelme nem pótolható más személlyel. Így a leghasznosabb és legműködőbb dolog az, ha minél több mindenbe bevonjuk a gyereket, ami a kicsi körül zajlik. A gyereknevelésben ne essünk abba a hibába, hogy mi akarjunk mindent megcsinálni, mert az hamarabb és jobban megvan. Rövid távon működik, de hosszú távon az a jó, ha hagyjuk a gyereket tevékenykedni, akkor is, ha nem annyira” ügyes”, esetleg elrontja, és az is lehet, hogy mindent utána kell majd dupla energiával megcsinálni. Ez utóbbi elgondolás amúgy is igen gyakori, hibás cselekedet a szülők részéről.

A gyerek imád segíteni (amíg le nem szoktatják róla, sajnos).

A figyelmét leköti a tevékenykedés. Fontosnak, ügyesnek, hasznosnak érzi magát, ami kompenzálni tudja azt a helyzetet, hogy most már nem ő van mindig a középpontban. Ha csupán 2 éves a nagy tesó, megkérhetjük, hogy igazítson meg valamit a picinél, hozzon oda valamit, vagy simogassa meg a babát. Kerüljük minden esetben, hogy azt mondjuk a segíteni szándékozó gyereknek, hogy ne lábatlankodj itt, menj arrébb, csak zavarsz, stb. Megnyugodhatunk, mert nem az idő tényleges mennyisége számít abból, amit a nagyobb tesóval töltünk. Az számít, hogy a gyerek hogyan éli meg, hogy érzi magát. Megmarad-e a ”rangja” a szülők szemében. Megkapja-e a törődést , szeretetet és elismerést ebben a helyzetben is. Nem lehet eleget elismerni, dicsérni őt. Minden alkalmat igyekezz megragadni, ahol biztosíthatod, hogy mennyire fontos az ő jelenléte, segítsége a pici gondozása körül.

Éreztesd vele, hogy ő fontos!

A helyzetet nehezíti az a körülmény is, hogy jönnek a rokonok, a barátok, áradoznak a csecsemőről, és ebben a helyzetben a nagyobbik gyerek hátrányosan érezheti magát. Ezért is fontos, hogy minden lehetséges helyzetben kapjon elismerést, dicséretet, megerősítést a nagyobbik gyerek. Íme egy igen hatásos mód a dicséretre. Ez az, amikor úgy dicséred meg a gyereket, hogy ő is jelen van, de egy harmadik személynek elmeséled, milyen nagyszerű segítséget ad a családnak, mennyire türelmes, vagy éppen mennyire ügyes, okos, stb. Ettől igazán remek emberkének gondolhatja magát és még többet akar majd adni, hogy még jobban megfeleljen ennek a képnek. Ha az itt leírtak szerint viszonyulsz az kis testvér jöveteléhez, biztosíthatlak, hogy sokkal kevesebb esély lesz a féltékenységre.

Még több a gyereknevelésről: Gyerekneveles.hu

©2019. A bejegyzés Novák Ferenc írásai alapján készült és az ő engedélyével került közlésre

 

Megosztás a facebookon

Gyakran előfordul, hogy a szülő a pedagógusra mutogat, a tanár pedig a szülőt hibáztatja a gyermek viselkedéséért. Kinek nagyobb a szerepe a gyermeknevelésben?

Sok szülő várta már, hogy a pedagógus csináljon valamit és sok-sok pedagógus is reménykedett abban, hogy a szülő majd cselekszik, mert úgy érzete, hogy neki magának már elfogytak a gyermeknevelési eszközei, melyekkel változást tudna elérni a gyerek viselkedésében.

 

 

Gyermeknevelés - Kié a felelősség?

Nincs abban semmi új, hogy a gyermeknevelés a szülő és a pedagógus vállán is nyugszik. Az arányokon viszont régóta vitatkoznak, ez amolyan vissza-visszatérő térő nézeteltérés.

Gyakran találkozunk vele, hogy a szülő úgy véli, hogy a tanárnak nagyobb a felelőssége az ő gyermeke viselkedéséért, a pedagógus viszont méltatlannak érzi, hogy túlzó arányban ráterheljék ezt a feladatot. Ebből a nézeteltérésből egy jó hosszú játszma alakul ki. A szülő és a pedagógus is százféle módon meg tudja indokolni, hogy gyermeknevelésben miért a másik felelőssége a nagyobb.

Néha a szülő bemegy szülői értekezletre és számon kéri a tanáron, hogy miért nem néz jobban a gyermek körmére. Ugyanitt a pedagógus az iránt érdeklődik, hogy mi folyik otthon, a családban, amiért "Gyurika" az utóbbi időben egyre agresszívabb az iskolában?

 

Osztható a nevelés felelőssége?

Ha felelősségen azt értjük, ahogyan a gyerekek hibáztatják egymást ("Te vagy a hibás!"), akkor erre a felelősségre kevesen vágynak. Amennyiben azt az értelmét nézzük, hogy aki felelősen viselkedik, az vállalja a cselekvés rá eső részének elvégzését, akkor mindjárt más a helyzet. Persze lehet az ember kényelmes, csak akkor kevésbé az ő vágyai szerint alakulnak a dolgok. Ne csodálkozzon a szülő, aki mindent a tanártól vár, ha a gyerek nem úgy viselkedik otthon és az iskolában, ahogyan a szülő szeretné. Szintén nem lehetnek illúziói annak a tanárnak, aki egyedül a szülőnek tudja be, ha a tanítvány deviáns viselkedést mutat az iskolában!

Van a nevelésben egy matematikai képtelenség: 100%+100%=100%.

Miről is van szó?

Arról, hogy a gyerek, a család, a pedagógus és az iskola is akkor jár jól, ha külön-külön a szülő és a pedagógus is úgy érzi, hogy 100% a felelőssége a gyerek nevelésében. Ezen azt értjük, hogy mindketten mindent megtesznek a gyerek szociális irányú fejlődése, céljai elérése, képességei növekedése érdekében, valamint azért hogy minél hasznosabb, integráltabb tagja legyen iskolai közösségének és családjának is, miközben megőrzi és kitzeljesíti egyéniségét.

A képlet tehát körülbelül ezt jelenti: a szülő 100%-ban felelősségteljes hozzáállása a neveléshez, plusz a pedagógus 100%-os odaadó gondoskodása és legjobb tudásának felhasználása a nevelésben, egyenlő a gyermek lehető legjobb irányú és hatékonyságú, tehát 100%-os nevelésével. Ha valaki a matematika kedvéért inkább írna ide 200%-ot, hát tegye! A lényeg inkább azon van, hogy minél inkább másokra hárítjuk a felelősséget, nekünk magunknak annál kevesebb lesz az esélyünk arra, hogy érdemben és jó irányban hozzájáruljuk gyermekeink fejlődéséhez.

 

Szülő, gyerek, pedagógus - ki jár jól?

Lehetnek nézeteltérések a tanár és a szülő között, azonban éppen a gyerek érdekében érdemes hamar megtalálniuk a középutat, kompromisszumot, ha kell, mert a széthúzásnál, az ellentétes cselekvésnél nem sok rosszabbat tehetünk a gyerekkel. Eléggé összezavarhat egy gyereket, ha a szülő és a tanár teljesen ellentétesen "segítené" őt.

A lehető legrosszabb pedig, ha a gyereket akarják kijátszani a másik ellen. Ha a szülő becsmérli a tanárt a gyerek előtt, a tanár pedig rosszallóan beszél a szülőről a gyereknek, akkor a gyerek két erős és ellentétes vélemény között nehezen találja majd a helyes utat, ráadásul azt tanulja majd a felnőttek világából, hogy a konfliktusok feloldhatatlanok, aminek könnyen lehet az a végeredménye, hogy felnőttként akkor is konfrontatív viselkedést mutat majd, amikor békében is maradhatna.

A szülőnek nem a pedagógust kell legyőznie, és a tanárnak sem kell legyőznie a szülőt. Mindkettejüknek fontos a szerepe a gyerek nevelésében, sokkal inkább a gyerekre leselkedő veszélyeket kell legyőzni, ha egyáltalán "le kell győzni valamit". Mindhárman akkor járnak jól, ha a szülő és a tanár összehangolja tevékenységét, megbeszélik a rendkívüli helyzeteket és együtt találják meg az ilyenekből kivezető utat. Így a gyereknek nem kell egyik vagy másik oldalra állnia, és megmarad a szülő és a pedagógus tekintélye is, aminek az a gyakorlati haszna, hogy a gyerek két oldalról is elfogadhat segítséget, ami mégis csak kétszerese annak, mintha csak az egyikre hagyatkozhatna.

 

Még több a gyermeknevelésről

 

 

Megosztás a facebookon