Ha egy szülőt megkérdezünk, hogy szereti-e a gyerekét,, nyilván azt fogja mondani, hogy igen.

Ahogy cseperedik a gyermek, egyre többször hangzik egy szülő ajakáról, hogy „nem könnyű a gyerekkel”, esetleg az, hogy rossz a gyerek, kamaszkor tájékán pedig már egy-egy szülő úgy  beszél, hogy „Kire ütött ez a gyerek, mert rám nem, az biztos!” S olykor a „szörnyű” vagy „kibírhatatlan” jelzők is ki-kicsúsznak a szülő száján.

 

Amíg a gyerek pici baba, nyilván kedves emlékek alakulnak ki róla és később mosolygunk az ebben a korban készült képeken. Igen ám, de a gyermek az idő múltával elindul a felnőtté válás útján és a szeretetteljes kapcsolatot nehezebb fenntartani egy egyénisége kibontakoztatásában ügyködő gyermekkel, aki például nem akar óvodába menni…

 

Mik a szülői szeretet jelei, melyek a köztudatban élnek?

 

A szülők kezdetben hajlamosak aggódni a kezdeti időszakban, hogy a pici gyerek jó ütemben fejlődik-e, nincs-e valami gikszer, eltérés az egészségestől. Hajlamosak megszokni anya és apa, hogy a gyerek mindenben rájuk van utalva, így hajlamosak furcsán reagálni a kisgyerek kezdődő önállósodási megnyilvánulásaira. Hibásan „dackorszaknak” titulálják, miközben a világ legtermészetesebb dolga, hogy próbálhatja szárnyait az apró emberke és elindul az önállósulási úton.

 

Megoszlanak a vélemények, mi az igazi szülői szeretetet. Vannak átfedések is ezek között. Egy valami azonban megfigyelhető:

 

Egy kisgyermek optimális fejlődése annál gördülékenyebb, annál jobb, lelkileg annál nyugodtabb, minél inkább partner ebben a szülő, minél inkább figyeli, mi lehet a segítség adott helyzetben és mi nem..

 

Szomorú gyakorlat, hogy anyuka és apuka olykor elvárja, hogy bizonyos dolgokat elérjen a gyerek. Ha nem sikerül, esetleg türelmetlenek, siettetik, vagy kinyilvánítják, hogy nincsenek vele megelégedve. (Ehhez szavak sem kellenek.)

 

A kicsi gyerek mozgáskoordinációja apránként alakul ki. Sok-sok vázát fog leejteni, poharat leverni, folyadékot kiönteni, tárgyakat jól megfogni, amíg az tökéletes nem lesz. A picinek fel sem tűnik, hogy nem jól csinálja mindaddig, amíg a szülő ideges hangját, meg nem hallja, neheztelő tekintetét észre nem veszi, vagy ijedt arcát, hogy „Úristen, mi lett a szép új terítővel!”, stb.

 

A legideálisabb hozzáállás az, ha figyeljük a gyerekre, mit hogyan csinál, mi megy neki, mi nem, és ehhez alkalmazkodunk. Biztosítjuk a terepet, hogy baja ne történhessen, de nem aggódunk túlságosan és őt sem stresszeljük, hagyjuk, hogy próbálgassa ügyességét, szárnyait. Ha jól megy neki, adjunk visszajelzést, ami jó hatással lesz rá. Ha ezt tesszük, akkor SZERETJÜK a gyerekünket. Érdemes gyakorolnunk a toleranciát és a türelmet is ilyen helyzetekben, mert olyan korszak is lesz majd, amikor látszólag vagy tényleg szándékosan tesz bosszantó dolgokat a csemete, mégis higgadtnak jó maradnunk.

 

Ki ne hallotta volna már valakinek a szájából: „Szeretlek, de…!” A szerelmespároktól, házas emberektől… Mit jelent ez? Igenis azt jelenti, hogy amikor olyasvalamit teszel, ami nekem nem tetszik, akkor nem szeretlek. Jó ezt hallani? (Az más kérdés, hogy egy ideális kapcsolatban mindkét ember igyekszik fenntartani a harmonikus együttélést.) Mennyire építő ez egy emberre nézve, és főleg mennyire építő ez egy gyerekre nézve? A gyereknek elengedhetetlen a biztonság érzése. Ha nem szeretik őt, az neki a „világ vége”. A legrosszabb, „legelvetemültebb” gyereknek is a szeretet a legfontosabb éltető elem.

 

A gyerek és a szülő kapcsolatában, tehát, nincs semmi létjogosultsága a „Én szeretlek, de, ha ezt vagy azt csinálod, akkor nem…!” El lehet elvárni olyan dolgokat, amikre már képes a gyerek, amiben megegyezett a szülő és a gyerek, ez fontos. Azonban a feltételekhez kötött szeretet a gyereknevelésben nem elegendő. Ha egy szülő biztos támaszt akar nyújtani lelkileg a gyerekének, a legrosszabb helyzetben is biztosítja őt a szeretetéről. 

 

A pici gyerek úgy nő fel, hogy közeb mások felügyelik, irányítják az életét. Ahogy nő, egyre többen: óvónéni, tanító néni, nagyszülők, keresztszülők. Igen ám, de közben ő is szeretné egyre inkább kibontani szárnyait, nagyobb körben kiterjeszteni akaratát, nem mindenre rábólintani és mindenki irányítását elfogadni. Valljuk be, ez természetes folyamat!

 

Mit tehetünk, hogy a gyerekünk jól érezze magát a bőrében, hogy boldognak érezze magát? Hagyjuk, hogy elinduljon az önállóság útján! Hagyjuk, hogy azt tegye, amit szeretne, ahogy szeretné, ha az nem káros másra és önmagára nézve. Hagyjuk, hogy dönthessen az életéről és már pici korától kérdezzük meg, mi lenne számára megfelelő, tehát kérjük ki a véleményét, amikor csak lehet. Nem könnyű, de hagyjuk, „engedjük meg” neki, hogy – legalábbis veszélytelen dolgokban - döntsön és rájöjjön: rossz döntést hozott. (Ebből tanulni fog.)

 

Ha így teszünk, nagy esélyünk lesz rá, hogy kiegyensúlyozott, határozott emberkévé cseperedjen szeretett gyermekünk, aki megállja a helyét a nagyvilágban és ki tudja alakítani saját sikeres életét.

 

Ezek a tanácsok egyszerűen hangozhatnak, ugyanakkor nyilván nagy tudatosságra, sok türelemre, józan észre, gyakorlásra és sok-sok szeretetre van ehhez szükség. Mikor szeretjük igazán a gyerekünket? Hát nem akkor, amikor megalapozzuk az Életét, amikor elérjük, hogy boldog, önálló, jó megítélőképességgel rendelkező egyén legyen, aki tudja, mit akar, tudja, hova tart, biztos magában és stabil lelkülettel bír? Nem könnyű, bele-beletörhet a bicskánk, de, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy fenntartsuk ezt az irányt, cserébe boldog lesz a gyerekünk, elégedettek leszünk mi, és nem kell féltenünk csemeténket, hogy kudarcot vall az Élet nevű játszmában és ekkor mi sem vallottunk kudarcot a gyereknevelés nevű feladatban. Sok sikert hozzá!

 

 

Megosztás a facebookon