Szülő kontra pedagógus

Gyakran előfordul, hogy a szülő a pedagógusra mutogat, a tanár pedig a szülőt hibáztatja a gyermek viselkedéséért. Kinek nagyobb a szerepe a gyermeknevelésben?

Sok szülő várta már, hogy a pedagógus csináljon valamit és sok-sok pedagógus is reménykedett abban, hogy a szülő majd cselekszik, mert úgy érzete, hogy neki magának már elfogytak a gyermeknevelési eszközei, melyekkel változást tudna elérni a gyerek viselkedésében.

 

 

Gyermeknevelés - Kié a felelősség?

Nincs abban semmi új, hogy a gyermeknevelés a szülő és a pedagógus vállán is nyugszik. Az arányokon viszont régóta vitatkoznak, ez amolyan vissza-visszatérő térő nézeteltérés.

Gyakran találkozunk vele, hogy a szülő úgy véli, hogy a tanárnak nagyobb a felelőssége az ő gyermeke viselkedéséért, a pedagógus viszont méltatlannak érzi, hogy túlzó arányban ráterheljék ezt a feladatot. Ebből a nézeteltérésből egy jó hosszú játszma alakul ki. A szülő és a pedagógus is százféle módon meg tudja indokolni, hogy gyermeknevelésben miért a másik felelőssége a nagyobb.

Néha a szülő bemegy szülői értekezletre és számon kéri a tanáron, hogy miért nem néz jobban a gyermek körmére. Ugyanitt a pedagógus az iránt érdeklődik, hogy mi folyik otthon, a családban, amiért "Gyurika" az utóbbi időben egyre agresszívabb az iskolában?

 

Osztható a nevelés felelőssége?

Ha felelősségen azt értjük, ahogyan a gyerekek hibáztatják egymást ("Te vagy a hibás!"), akkor erre a felelősségre kevesen vágynak. Amennyiben azt az értelmét nézzük, hogy aki felelősen viselkedik, az vállalja a cselekvés rá eső részének elvégzését, akkor mindjárt más a helyzet. Persze lehet az ember kényelmes, csak akkor kevésbé az ő vágyai szerint alakulnak a dolgok. Ne csodálkozzon a szülő, aki mindent a tanártól vár, ha a gyerek nem úgy viselkedik otthon és az iskolában, ahogyan a szülő szeretné. Szintén nem lehetnek illúziói annak a tanárnak, aki egyedül a szülőnek tudja be, ha a tanítvány deviáns viselkedést mutat az iskolában!

Van a nevelésben egy matematikai képtelenség: 100%+100%=100%.

Miről is van szó?

Arról, hogy a gyerek, a család, a pedagógus és az iskola is akkor jár jól, ha külön-külön a szülő és a pedagógus is úgy érzi, hogy 100% a felelőssége a gyerek nevelésében. Ezen azt értjük, hogy mindketten mindent megtesznek a gyerek szociális irányú fejlődése, céljai elérése, képességei növekedése érdekében, valamint azért hogy minél hasznosabb, integráltabb tagja legyen iskolai közösségének és családjának is, miközben megőrzi és kitzeljesíti egyéniségét.

A képlet tehát körülbelül ezt jelenti: a szülő 100%-ban felelősségteljes hozzáállása a neveléshez, plusz a pedagógus 100%-os odaadó gondoskodása és legjobb tudásának felhasználása a nevelésben, egyenlő a gyermek lehető legjobb irányú és hatékonyságú, tehát 100%-os nevelésével. Ha valaki a matematika kedvéért inkább írna ide 200%-ot, hát tegye! A lényeg inkább azon van, hogy minél inkább másokra hárítjuk a felelősséget, nekünk magunknak annál kevesebb lesz az esélyünk arra, hogy érdemben és jó irányban hozzájáruljuk gyermekeink fejlődéséhez.

 

Szülő, gyerek, pedagógus - ki jár jól?

Lehetnek nézeteltérések a tanár és a szülő között, azonban éppen a gyerek érdekében érdemes hamar megtalálniuk a középutat, kompromisszumot, ha kell, mert a széthúzásnál, az ellentétes cselekvésnél nem sok rosszabbat tehetünk a gyerekkel. Eléggé összezavarhat egy gyereket, ha a szülő és a tanár teljesen ellentétesen "segítené" őt.

A lehető legrosszabb pedig, ha a gyereket akarják kijátszani a másik ellen. Ha a szülő becsmérli a tanárt a gyerek előtt, a tanár pedig rosszallóan beszél a szülőről a gyereknek, akkor a gyerek két erős és ellentétes vélemény között nehezen találja majd a helyes utat, ráadásul azt tanulja majd a felnőttek világából, hogy a konfliktusok feloldhatatlanok, aminek könnyen lehet az a végeredménye, hogy felnőttként akkor is konfrontatív viselkedést mutat majd, amikor békében is maradhatna.

A szülőnek nem a pedagógust kell legyőznie, és a tanárnak sem kell legyőznie a szülőt. Mindkettejüknek fontos a szerepe a gyerek nevelésében, sokkal inkább a gyerekre leselkedő veszélyeket kell legyőzni, ha egyáltalán "le kell győzni valamit". Mindhárman akkor járnak jól, ha a szülő és a tanár összehangolja tevékenységét, megbeszélik a rendkívüli helyzeteket és együtt találják meg az ilyenekből kivezető utat. Így a gyereknek nem kell egyik vagy másik oldalra állnia, és megmarad a szülő és a pedagógus tekintélye is, aminek az a gyakorlati haszna, hogy a gyerek két oldalról is elfogadhat segítséget, ami mégis csak kétszerese annak, mintha csak az egyikre hagyatkozhatna.

 

Még több a gyermeknevelésről